Úrinőtől kapott tripper nehezebben gyógyul

A népnyelvi búvárlat módszere című (Bp., 1936) szép könyvében írja Csűry Bálint: „Mit érne az a természettudomány, mely búvárlata tárgyául csupán a parkok és kertek dísznövényeit és nemesített virágait választaná, de nem törődnék a mezők, rétek, erdők vadon tenyésző virágaival és növényvilágával? Ha a nyelvbúvárlat csak a köznyelvet veszi tárgyául, voltaképpen csak félmunkát végez” (13).

A népnyelv figyelembevétele elengedhetetlen a növénynevek kutatása során. Szókészletünk egy rétegének, mégpedig egészen jelentős részének, a növényvilág terminológiájának névanyagára Priszter Szaniszló „Növényneveink” (Bp. 1998) c. hatalmas kötete az irányadó. Sajnos azonban nem gyűjti hiánytalanul egybe népi elnevezéseinket, melyekről máig nincs alapos összeállítás; kimentésüket a tájszótárakból, nyelvjárási tanulmányokból, tájnyelvi szövegekből, néprajzi közleményekből, természettudományi, mezőgazdasági, kertészeti folyóiratokból, illetve a századok során megjelent herbáriumokból, orvosbotanikai, gyógyszerészeti szakmunkákból, szótárakból, növényhatározókból kell elvégezni. Ezeknek az elnevezéseknek a kihalása fenyeget; kár volna értük, hiszen szókincsünk szegényedése az eredmény. Hivatalos használatban ritkák; szaknyelvi alkalmazásuk ugyanis nem problémamentes, hiszen a népi névadás legfontosabb motivációja az, hogy mire használható a jelölt növény (vö. lépfű, kígyómarást gyógyító fű, bolhahalál, bagzófű, tetűfű, kosárfűz, ostornyélfa, embererőfű, sörárpa, farkasölőfű, takarmánytök, jósfű, báránypirosító, fődi szappan stb.). Vagy a növény morfológiai sajátsága volt a névadás indítéka (pl. borjúorrú fű, ökörnyelv, farkasfog, gólyaorr, szeméremvirág, tölcsérfürt, kardvirág, kakasláb stb.) Nem különbözteti meg az egyes nemzetségbe tartozó fajokat (például egymástól rendszertanilag távol álló növényeket egyaránt rózsának nevez). Sajnos a linnéi nevezéktan szükségszerű elfogadása és adaptálása is elmélyítette a szakadékot a népi és a tudományos növényismeret között; a tudomány nyelve részben elidegenedett a köznyelvtől.

 

A szókészlet növényekre vonatkozó népi elemeinek megmentése érdekében – még reálgimnáziumi tanár korában – Beke Ödön, akinek tervei között szerepelt a magyar növény- és állatnevek etimológiai szótárának összeállítása, 1935-ben segítségért fordult a Magyar Nyelvőr olvasóihoz (Nyr. 64: 83), hogy gyűjtsék a növények és az állatok népi elnevezéseit. A kérelem az Országos Néptanulmányi Egyesület és a Magyar Nyelvőr szerkesztősége mint megbízók nevében jelent meg, mivel munka közben kiderült, hogy alig van megbízható anyaggyűjtés. A neveken kívül a növényekhez fűződő hiedelmeknek, babonáknak, orvosló erőnek, szokásoknak és játékoknak, mondókáknak és versikéknek, sőt a gyermekek adta neveknek a följegyzését is kérték, mert sokszor ezek adhatnak fontos fölvilágosítást a nevek eredetére.

Ennek a fölhívásnak annak idején lett is visszhangja, 1936-ban például a zilahi kollégium alsós diákjai több, mint 200 pontosan azonosított népi növénynevet gyűjtöttek a bihari, érmelléki, szatmári és szilágysági falvakban (az összegyűlt anyagot rendre beküldte és egy részét 1957-ben közzétette Vigh Károly [in: NyIrK. 1: 149–56]).

A nyelvjárási szókincsnek ezt a rétegét nem hanyagolták el a későbbi kutatásban sem. Magyar nyelvterületen a legalaposabb népi növénynévgyűjtésre Péntek János és Szabó Attila jóvoltából újabban Erdélyben került sor, két etnobotanikai útmutatójuk (Ezerjófű; Ember és növényvilág) nagyszerű tárháza a – főként kalotaszegi – nyelvjárási adatoknak. A növények megbízható azonosítását szolgálják a szemléletes rajzok, leírások és a népiek mellé a hivatalos (magyar és latin) elnevezések.

Mintaszerű Nagy Rózsának Nagyváty község népi növényismeretéről írt tanulmánya (Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz. Magy. Népnyelv. IV. 1942: 268–308), mely szintén értékes adatforrása a néprajzosnak és a nevek gyűjtőjének, kutatójának. A szövegben előforduló népi nevekhez a szerző azok ejtési módját és a tudományos neveket is feltüntette.

A XIX. század végén jelent meg a Szinnyei-féle Magyar tájszótár, mely a népi növénynevek valóságos tárháza. Ugyanez vonatkozik az Új magyar tájszótár eddig napvilágot látott köteteire is. Sok növénynevünk szóföldrajzi részének föltárásakor kiderült azonban, hogy még ennek a kivételesen alapos és modern munkának az anyagából is mennyi minden kimaradt! Elsősorban az „eldugottabb” helyeken megjelent nyelvjárási gyűjtések, folyóirati közlések, összefoglaló monográfiák eredményei nem kerültek be. Szerencsére a népi növénynevek természetszerűleg fontosak az etnobotanikai kutatásokban, de kedvelt témája a néprajzi tanulmányoknak is. Feltárásukért, egybegyűjtésükért sokat tettek az egyes nyelvjárási szógyűjtemények és szótárak szerzői (BaNyj., BüTsz., IpTsz., KkSz., MiTsz., OrmSz., SzamSz., SzegSz., SzlavSz., SzékNySz., Tsz., FelsSz., MNyj., Nyatl., FöTsz., ToNyj.).

Szintén jó lelőhelyei a népi növényneveknek azok a tanulmányok, amelyek foglalkozási ágak szókincsével, tájegységek nyelvjárásaival vagy éppen az ott élő emberek növényismeretével foglalkoznak (Péntek–Szabó, Herman: Pászt., Édes, Nagy, Zelnik, Gáspár, Kovács, Kótyuk).

Nem kevésbé fontosak a nyelvészeti (Nyr., MNy., NyK.) és a természettudományi, néprajzi folyóiratokban (SzegFüz., TermTudKözl., BL., KertFüz., Term., NéprÉrt., Ethn., Gyógysz., NövtanKözl., TermrajzFüz., ErdL., BotKözl. stb.) publikált idevágó gyűjtések, sőt néhány cikk, tanulmány is. Moesz Gusztávé (1873–1946) például, aki különböző vidékek népi növénynevei iránt egész munkássága alatt érdeklődést tanúsított. Már brassói tanár korában gyűjtötte a székely és csángó növényneveket, később az alföldi népi növényneveket és a mátrai gombaneveket. A kiváló botanikus ezzel jó szolgálatot tett a nyelvészetnek is (l. pl.: Székely és csángó növénynevek [MNy. 4: 29–34], A Kiskunság és a Jászság néhány növényneve. [uo. 23: 67–70]).

Csapody Vera és Priszter Szaniszló közös munkája, a „Magyar növénynevek szótára” (Bp. 1966) és Jávorka Sándor „Magyar Flórája” is tartalmaz a hivatalos latin és magyar neveken kívül nagyszámú népi növénynevet, de sajnos átírva és földrajzi pontosítás, forrásmegadás nélkül.

Nem hagyták figyelmen kívül a nyelvjárási növényneveket a régiségben sem. A régi szójegyzékekben, szótárakban megőrzött elnevezések bekerültek a könyvnyomtatás korának füveskönyveibe, orvosbotanikai összefoglalásaiba, útmutatóiba. De a lexikológiai adatok mellett ebben az időben már gyűjtötték a tájnyelvi, népi kifejezéseket is. A XVI. században Szikszai Fabricius Balázs érdeklődéssel fordult a tájszók felé; „Nomenclaturá”-jába sokat felvett ezekből és a Hegyalja környéki szőlőnevekből. Csaknem 500 növénynevet, köztük kevéssé ismert népi neveket is tartalmazó művének 1590-es debreceni megjelenését számos további kiadás követte. A Szikszaitól gyűjtött népnyelvi elnevezések hatalmas mennyiségben, teljes alaki egyezéssel bukkannak föl Melius Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron megjelent „Herbariumá”-ban. Melius orvosi füveskönyve 627 növényfajt sorol föl, és részben le is írja azokat, 1236 magyar növénynév felhasználásával. A népi növényismeret és a tudományos növénytan összefonódása ezzel a munkával kezdődött. Az ómagyar kor növényismeretének összegzésében, a későbbi korokra legnagyobb hatású alapműben megőrzött XVI. századi névanyagnak a magyar növénytani szakszókincs kialakításában kezdeményező szerepe volt.

Öt évvel Melius kolozsvári művének megjelenése után készült az első latin–magyar növényszótárunk. Németújváron, 1583-ban került ki a nyomdából „Stirpium Nomenclator Pannonicus” címmel. (Ugyanez a 348 korabeli növénynevet tartalmazó jegyzék jelent meg 1584-ben Antverpenben a flóramű függelékeként.) A németalföldi Charles de l’Écluse vagy ismertebb latinos nevén Clusius mecénása a pannóniai flóra kutatásában a híres törökverő Batthyány Boldizsár, a művelt, tudományszerető mágnás volt. A németújvári várúr környezetéhez és Clusius baráti köréhez tartozott az udvari tudós pap, Beythe István, aki Clusiust gyakran elkísérte botanikai kirándulásain, és közölte vele a növények magyar neveit. (Az előszóban Clusius kiemeli Beythe István németújvári prédikátor érdemét ebben.)

Clusius másik fontos munkája, a „Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia” 1601-ben jelent meg. Mindkét műve arról tanúskodik, hogy szerzőjük a vidéket járva följegyezte a növények népies neveit, kutatta szerepüket a nép körében, megörökítette a nevekhez fűződő mondákat. Kitűnő növényleírásain és természethű rajzain kívül ez a gyűjtőmunka az igazi érdeme. A szójegyzékek összeállításában, a népi növénynevek, gombanevek gyűjtésében Beythe István volt kiváló segítője, akinek határozott célja volt a sok „vulgaris nomina” lejegyzése. (Ő rendezte sajtó alá a németújvári kiadást is.)

A XVIII. század második felében jelent meg Csapó József „Új magyar füves és virágos könyv”-e (Pozsony 1775), és Veszelszki Antal „A’ növevény plánták országából való erdei, és mezei gyűjtemény, vagy- is fa- és fűszeres könyv” (Pest 1798) című műve. Mindkettő a hazai flóra feldolgozása, ezért értékes a népi növénynévanyaguk. Csapó levelezésben állott az erdélyi polihisztorral, Benkő Józseffel; 1783. dec. 15-én Debrecenben kelt levelében közli a „Nomenclatura botanicá”-val kapcsolatos észrevételeit, és beszámol arról, hogy „a’ Füveket szedegettem, neveiket falukban kérdeztem szegényektül és Prédikátoroktul”, végül több tájszó névadási motivációját is feltárja. Számunkra a legfontosabb az, hogy az „Új füves és virágos magyar kert” több, mint 1100 magyar népi növénynév lelőhelye.

Alapvető jelentőségű Benkő József „Nomenclatura botanicá”-ja, mely Linné fontos növényfajainak első magyar növénynévszótára. Pozsonyban, a Magyar Könyv-ház 1783. évi kötetében jelent meg. A növényvilág terminológiájának összeállításakor Benkő az addigi botanikai irodalom szókincsén kívül nagyszámú saját szóalkotására és az erdélyi népi elnevezésekre támaszkodott, ő maga is gyűjtötte ezeket. 1778-ban megjelent „Transsylvania” című munkájának harmadik részében Erdély flórájával foglalkozik. A növények tudományos terminusain kívül megjelöli azok népies magyar, román és német nevét is. Elsőnek foglalta össze körülbelül 60 növény román népies elnevezését.

A névadás indítékára is magyarázatot keres olykor, bizonyítja ezt egy 1784-ben Kazinczy Ferencnek írt levele, melyben többek között a borostyán, N. boroszlán és a repkény elnevezéseket tárgyalja. Hogy milyen körültekintően gyűjtögette és választotta ki közlésre a tájszavakat, a népi eredetű növényneveket, azt jól mutatja a következő részlet: „A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik Igaz Magyar Nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétöl. […] Hallottam először, mintegy két esztendővel, Csíki Székelyektől; de nem vettem bé mindjárt, vélvén hogy tsak valami szegeletbéli szó: azután bé kellett vennem, ki tanúlván, hogy Székely főldünkön mindenfelé isméretes nevezet” (KazLev. 1: 60).

Benkő József elévülhetetlen érdeme a népnyelvi növénynevek fölkutatása és ezekkel a magyar növénytani szaknyelv gazdagítása.

Kortársa, Földi János igen kritikusan vette számba a növényvilág magyar terminológiáját, számos névtípust elutasít. A felvilágosodás időszakában még minden, ami népi, parasztos és bundaszagú, lenézett, nem komolyan vehető dolognak számított. Földi szintén – kora felfogásához híven – idegenkedik a népies elnevezések nagy többségétől. Ugyanakkor azonban megértéssel és türelemmel viseltetik a szerinte helytelen szóhasználattal szemben: „a’ kik az Anyai téjjel szívták be’ a’ régi rossz Neveket, nem kívánom, hogy azokat elhagyják” (1793: 43). És bár sok növénynevet „ki kell venni a’ köznép szájából, és alkalmatosokat adni helyekbe” (8), a helyes és jó képzésű népnyelvi elnevezéseket nem támadja. Sőt, azokat gyűjti és közzéteszi: „a’ Nép között szerte széllyel talált, vagy hallott Nevek” (uo. 50–9). Felfogása szerint „Jó értekezni a Köznéptől; és ezt én is megtselekedtem: de nem hogy ők bennünket orrunknál fogva hordozzanak, hanem hogy mi a tőlök hallottakat okos ítéletre vegyük s megvizsgáljuk” (uo. 44)

Erre az időszakra tehető Kitaibel Pál (1757–1817) munkássága is. Kitaibel a magyar tudományos botanika megteremtője, a Kárpát-medence flórájának nagy kutatója, leírója és ismertetője volt. Szintén számos népi elnevezés feljegyzését köszönhetjük neki, az ország sok vidékén járt, botanizált. Gazdag névanyagot tartalmazó útinaplóiból számos tájszót tesz közzé Gombocz Endre (BotKözl. 35: 278–83), illetve Priszter Szaniszló (OrvTörtKözl. 107/108: 161–75).

A nyelvújítás korának nagy szóalkotóival (Bugát, Kováts, Tóthfalusi) ellentétben a magyar növényvilág terminológiájának megalkotásánál a debreceni szerzőpáros szívesen támaszkodott a népi elnevezésekre. Az első, „a’ Linné alkotmánya szerént” készült összefoglaló növénytani munka Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szerzőségével 1807-ben jelent meg „Magyar Fűvész Könyv” címmel. Valóságos tárháza az akkori idők népi és tudományos növényneveinek, valamint saját szóalkotásaiknak. Ugyanis „sok új neveket kellett készíteni”, mert „felette sok plántáknak még semmi magyar nevek nem volt”, soknak pedig „alkalmatlan vagy bitang nevek vólt” (MFűvK. VI:). Ők maguk is gyűjtötték a tájnyelvi növényneveket. A régi herbáriumok hagyományos neveit együvé sorolták a tájszókkal. Ezek közül Földi kritikájának alapján kiselejtezték a „tsúf és gyalázatos” neveket. Ők is kikelnek az „illetlen elnevezések” ellen, mint írják: „Megtetszik magából a’ könyvből, hogy mi, minden előttünk tudva vólt alkalmatos magyar nevezeteket betsbenn tartottunk, és meghagytunk: de meg kell vallani, hogy azok közt a’ bábalelte fűnevek közt, mellyek a’ köznép szájábann sőt könyveinkbenn is forognak, sokann vannak botránkoztató, babonás, helytelen, tsúf nevek, sőt ollyan gyalázatosok is, mellyeket a betsülletes ember szájára venni is átallana” (Elöljáró beszéd).

Diószegi 1813-ban megjelent „Orvosi Fűvész Könyvé”-nek függeléke az első szinonimaszótár. Ennek terjedelmes „Igazító Laistroma” a „Növevények régi, és Népközt forgó magyar nevezeteinek” (363–95) csoportja. Az utolsó lap alján, a jegyzetben Diószegi azt írja, hogy a lajstrom még hosszabb volna, ha valaki „a’ két Hazának minden részeibenn szokásbann lévő nevezeteket” összeszedné, hiszen a népi elnevezések terén egyetlen növénynek több neve is bekerül a fölsorolásba; másrészt viszont, ha elvégezné azt a besorolási föladatot, hogy a különböző vidékek számos népi elnevezését fajonként azonosítva és különválasztva csoportosítsa, akkor a lista kisebbre olvadna. A „Megállított Plánta Nevek” egy-egy elnevezéséhez ugyanis „Ugyan azoknak bitang Nevei” számtalan társnévvel csatlakoznak. Így például a ’Physalis alkekengi’ esetében a megállított név a piros páponya, ugyanennek „bitang nevei” pedig a muhartz, álkekengi, hólyag tseresznye, ’sidó tseresznye, kőrontófű, Vénuskőldöke és papmonya (azaz 7 társnév).

Kerekes Tamás