HTML

Úrinőtől kapott tripper nehezebben gyógyul

könyvek

Friss topikok

  • Diogenes Sinope: Hello, latom mar nem hasznalod ezt a blogot. Szeretnem atvenni toled a bookta.blog.hu-t amennyiben... (2019.12.15. 15:09) A nyelvrokonságról

Linkblog

Archívum

A nyelvrokonságról

2010.05.29. 13:47 bookta

 

Honti László : A nyelvrokonságról
Tinta Kiadó
 
A szerző darázsfészekbe nyúlt. Badiny József forog maga körül, könnyek hullanak, mert azt hallják, hogy nem sumérok, nem mezopotámiaiak, és nem vizigótók, nem alemannok, nem palóczok, de még nem is alánok vagyunk, vagy tetszik a halbőrős atyafiság, vagy sem.
Elsősorban a magyar nép eredetével foglalkozó alternatív „elméletek” ideológiai és tudományos hátterének bemutatását, valamint állításaik cáfolatát tűzte célul A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötet szerkesztője, Honti László.
A tudománytalan őstörténeti elméletekről készített tanulmánykötetet Honti László nyelvész.
Elsősorban a magyar nép eredetével foglalkozó alternatív „elméletek" ideológiai és tudományos hátterének bemutatását, valamint állításaik cáfolatát tűzte célul A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötet szerkesztője, Honti László. A nemzetközi szerzőgárda által írt tanulmányokból kiderül az is, hogy a dilettáns nyelvészetet nem csak Magyarországon művelik. Nyolc külföldi (finn, német, olasz, török, holland) szakember, valamint hat magyar nyelvész írását tartalmazza a kötet, amely az első nagyobb lélegzetű mű a témában 1943 óta, amikor Ligeti Lajos szerkesztésében megjelent A magyarság őstörténete című könyv. Ugyanebben a kötetben közölték Zsirai Miklós máig gyakran idézett Őstörténeti csodabogarak című tanulmányát.
- Elszomorító, hogy Ligeti Lajos és Zsirai Miklós mondatai ma is ugyanúgy érvényesek, mint csaknem 70 évvel ezelőtt, a tudománytalan elképzelések száma azóta sem csökkent. Sőt az utóbbi években az internetnek köszönhetően még nagyobb nyilvánosságot kaphattak az „alternatív történettudósok" - mondta az mta.hu-nak Honti László nyelvész, az MTA levelező tagja. Elmondta: nem véletlen, hogy a nyelvészek nem szívesen szállnak vitába a turáni, sumér, hun rokonságot, és sok egyebet hirdető szerzőkkel, hiszen azok általában nem is értik az alapvető nyelvészeti fogalmakat. Honti László szerint a legtöbb őstörténeti művet olyanok írják, akik ugyan rendelkeznek valamilyen diplomával, de a nyelvészettel tudományos szinten soha nem foglalkoztak.
- Egy orvos sem szívesen áll le tárgyalni azokkal, akik kézrátétellel gyógyítanak, az érdeklődő, művelt magyar közönségnek azonban szüksége van olyan művekre, amelyek cáfolják az egyre nagyobb teret nyerő tévedéseket és csúsztatásokat. Az összes ilyen vádra világos és egyszerű válaszunk van - hangsúlyozta Honti László. Sokan állítják például azt, hogy Finnországban már nem tanítják a finnugor elméletet. Az egyik finn szerző, aki a Bécsi Egyetem professzora, maga írt egy fejezetet a finnugor rokonságról egy iskolai tankönyvbe.
Hasonlóképpen több „őstörténész" is hivatkozott arra, hogy a „Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" nem tünteti fel a törökségi eredetű szavakat vagy elhallgatja egyes szavaink törökségi kapcsolatait. „Ezt az állítást sem bonyolult cáfolni, csak ki kell nyitni a könyvet, és megnézni, valóban hiányoznak-e, és ha nem, mit ír róluk a szótár. Persze ott vannak egytől egyig" - mondta Honti László. Kifejtette, hogy a Budenz Jószefet és Hunfalvy Pált ért vádak, miszerint a Habsburg Birodalom érdekeinek kiszolgálói voltak, szintén minden alapot nélkülöznek, a témát részletesen tárgyalja Bereczki Gábor tanulmánya.
A nyelvészprofesszor a tudománytalan módszerek közül is megemlített néhányat. Elmondta, hogy a dilettáns művekben hivatkozott szövegeknek gyakran a címük is hiányzik a bibliográfiából, vagy épp maga a bibliográfia marad ki a kötetből. Honti László elmondta: előfordult olyan is, hogy nagy munkával kikeresett egy gyanús idézetet, és kiderült, hogy a szerző valójában egészen mást állított a művében.
Nem csak Magyarországon van azonban hagyománya a tudománytalan elméletalkotásnak. - Finnországban egyetemi tudósok publikáltak olyan műveket, amelyek nyilvánvalóan ideológiai indíttatásúak - fejtette ki Honti László. Mint elmondta, az elmélet szerint az indoeurópaiak érkezése előtt az uráli népek egészen a brit szigetekig elfoglalták Észak-Európát, aminek csak annyi a jelentősége, hogy eszerint a balti-finnek előbb érkeztek volna mai hazájukba, mint szomszédaik.
- Néha még élvezni is lehet az ilyen „elméletekkel" való munkát, hiszen némelyik annyira mulatságos, hogy az ember el-elneveti magát. Legtöbbször azonban arra gondoltam, hogy mennyi, tudományos szempontból is izgalmas témával foglalkozhattam volna ennyi idő alatt - tette hozzá Honti László. A nyelvészprofesszor több mint másfél évet töltött az általa írt tanulmányok összeállításával, fordítással és a könyv szerkesztésével.
 a szerző vitapartnere sem matyóhimzés
A finnugor boszorkánykonyha módszereiről _Marácz László cikke Honti Lászlóval szemben
   „Honti László, a Groningeni Egyetem finnugor professzora ezek ellen az érvek ellen három helyen reagált. Újságcikkben (olvasói levél) a holland napilapban, NRC Handelsblad-ban, 1996. február 15-én adott interjújában és az 1996. február 25-én a hollandiai magyar Mikes Kelemen Kör szervezésében tartott amszterdami előadásában. 
   1. Érdemben a Magyar fordulatban felhozott egyetlenegy ellenérvre sem reagált. Nem hivatkozott azokra a tudományos kutatásokra, melyek már megcáfolták a finnugrisztika álláspontjait. Nincsen hivatkozás nem-finnugor magyar nyelvrokonsági kutatásokra, mint például Götz László nagyszerű kétkötetes munkájára. 
   2. Honti amszterdami előadását azzal kezdte, hogy tudományosságom a Hócipőben megjelent cikk, a "Magyarul beszélnek a földönkívüliek?" szintjén áll, mely másolatát a közönség köreiben szétosztotta. Az amszterdami közönség előtt kijelentette, hogy igazából nem vagyok nyelvész, a Magyar fordulatot nem szabadott volna kiadni, stb. 
   3. Honti szerint azt állítottam, hogy nincs kapcsolat a magyar és a finnugor nyelvek között (NRC Handelsblad), s hogy a magyar-török nyelvrokonság híve vagyok (NRC Handelsblad, UK, amszterdami előadás). Leszögezem, hogy a Magyar fordulatban én ezt nem állítottam. A magyar és az ún. finnugor nyelvek között valóban vannak párhuzamok, de ezek egyáltalán nem kizárólagosak, ahogyan a finnugristák állítják. Megjegyzem, hogy a magyar-török nyelvrokonságról soha sehol nem nyilatkoztam. Mindössze annyit, hogy vannak párhuzamok a magyar (nyelv) és a török nyelvek között is. Honti taktikai célja világos: olyan dolgokat adni a számba, amit nem mondtam, de amelyekkel szemben a finnugristák szerint a finnugor elsőbbség már bizonyított. 
   4. A tudományban nincsenek örök igazságok, dogmák. A tudományban elméletek léteznek, amelyeket új tények felbukkanásakor ezekkel a tényekkel szembesíteni kell. Honti szerint ez nem szükséges, mert szerinte a "magyar nyelv finnugor eredete a XVIII. század közepétől ténynek tekinthető" (NRC Handelsblad). Először is, egy tudományos tézis régisége nyilván nem minősül érvnek a tézis helyessége mellett. Továbbá ? mai szemmel? nem lehet komolyan venni a XVIII. századi nyelvészet bizonyító erejét, hiszen a XVIII. századi európai nyelvészetnek alig volt komoly grammatikai elmélete, legfeljebb szólisták alapján dolgoztak. Erről azonban Honti maga is érzi, hogy túl kevés, mert a nyelvrokonság nem csak közös lexikai elemekben nyilvánul meg. Ha az utóbbi állítás igaz, akkor Sajnovics János az 1770-ben Koppenhágában megjelent a magyar-lapp nyelvrokonságról szóló könyvében a "Demonstratio Idioma ungarorum et lapponum idem esse" címmel tulajdonképpen mit bizonyított? A modern nyelvészet szerint semmit. Legfeljebb azt, hogy a magyar és a lapp nyelv között szópárhuzamok állnak fenn. Ezt a finnugristák is elismerik. Idézet Lakó György Sajnovics Jánosról írt könyvecskéjéből: "Sajnovics olyan magyar és lapp szavakban látta az azonos eredet bizonyítékát, amelyek a hangalakra nézve hasonlítanak egymásra, jelentés tekintetében pedig teljesen... Az összehasonlító nyelvtudomány viszont már körülbelül 150 éve nem fogadja el a szavak etimológiai azonosságának bizonyítékául az egyenlő jelentésű szavak hangalaki hasonlóságát…". Ebből következik, hogy teljesen megalapozatlan Honti azon állítása, hogy a finnugor nyelvrokonságot már a XVIII. században bebizonyították. Harmadszorra, ha akkor már bebizonyított ténynek számított volna a finnugrizmus, akkor a XIX. század első felében Körösi Csoma Sándor miért kezdett el Indiában kutatni a magyar nyelv eredete iránt? Őt, mint göttingeni diákot a finnugrizmus, az akkori és jelenlegi finnugrizmus német központjában, a XVIII. századi évek nyilvánvalóan nem győzték meg. Sőt az is dokumentált, hogy nem kevés nyelvet tudott. 
   5. Honti amszterdami előadásán azt mondta, hogy a nyelvekről nem lehet azt állítani, hogy nem rokonok, csak azt, hogy rokonságban állnak-e egymással. Ha ez igaz, akkor milyen alapon jelenti ki Honti, hogy a magyar és a török nem rokon nyelvek; minden nem-finnugor rokonságot el kell vetni, s csakis a magyar és a finn nyelvrokonság a helyes? 
   6. Honti szerint állításom, hogy "a magyar szaktudósok nincsenek tisztában számos magyar szó közös eredetével" nem helytálló (NRC Handelsblad). Ez az állításom _ sajnos_ igenis igaz, mert a hivatalban lévő magyar nyelvészet a CzFo. nagyszótár alapelveit elveti.” (Marácz László)
 
 
A kiadó
Régóta nem esett annyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években. A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távoltartó lelkes őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot, a társadalmi folyóiratok vitáznak, tudománytól távol álló napilapok ankétoznak a magyar előidők alapvető kérdéseiről. A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Pansáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei közt, és reménytelenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?” – írta Ligeti Lajos 1943-ban. Szinte hihetetlen, hogy közel hetven évvel ezelőtt is (majdnem) ugyanolyan mértékben dúlt a vad dilettantizmus, mint manapság, azóta legfeljebb a színtér gazdagodott: ma már az elektronikus médiumok is ontják a maszlagot anyanyelvünk eredetével és rokonságával kapcsolatban. E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását. 
Amióta kiderült, hogy anyanyelvünk a finn és sok más egyéb, az uráli–finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvnek a rokona, sokan tiltakoztak a nem eléggé „előkelő” atyafiság ellen. E kötet szerzői főleg az utóbbi évtizedekben szinte hisztérikus epidémiaként terjedő dilettáns nézetekkel foglakoznak, amelyek anyanyelvünket egyebek közt a törökkel, a sumerral, különféle indián nyelvekkel akarják rokonítani, sőt egyes botcsinálta nyelvészek szerint a magyar nyelvből keletkezett a világ összes nyelve. Az agresszív hangnemben tálalt nézetek többnyire politikai felhanggal és vad indulatokkal is párosulnak. A könyv alcíméül választott Zrínyi-parafrázis a szellemi mákonyra utal. A szerzők igyekeztek tudománynépszerűsítő módon megfogalmazni mondandójukat, a dolgozatokban előforduló szakszavak értelmezését a Függelék tartalmazza. 
  
összeállította
Kerekes Tamás

1 komment

Eugeni Grandet

2010.05.26. 06:16 bookta

 

Honoré de Balzac
Gabo Kiadó
Ha a töméntelen történet közül csak a Goriot apót, a César Birotteau-t, az Elveszett illúziókat és az Eugénie Grandet-t írta volna meg, akkor is vele kellene kezdeni a realista regény történetét. Holott még a kisebb elbeszélések között is akad páratlan remekmű”. – olvashatjuk a Világirodalom Arcképcsarnokában az íróról.
Az Eugénie Grandet méltán tartozik Balzac legjelentősebb és legnépszerűbb regényei közé. Az Emberi Színjáték-ban sok pénzsóvár, uzsorás alak lép elénk, de soha ilyen mesteri kézzel, soha ilyen erővel, soha ilyen lélektani finomságokkal nem keltette életre Balzac a zsugoriság megtestesítőjét, mint az öreg Grandet alakjában. Az aranyzsákokon ülő, szörnyű aggastyán házában mindenki örömtelenül él, és keserűen hal meg. Fukarsága tönkreteszi egyetlen lánya boldogságát. Grandet apó becsapja gyermekét, hogy ne kelljen megosztani a vagyont, felesége remegve-rettegve él mellette egy hosszú életen át. A magányosságra és tudatlanságra ítélt Eugénie kristálytiszta szerelme belefullad a zsarnoki és zsugori apa szeretet-óceánjába. A pénzéhség nemcsak Eugénie szerelmét öli meg, de megrontja jellemét is, elapasztja vágyait, és mire magára marad harmincéves korában, mint hét vármegye leggazdagabb lánya, már nincs ereje többé küzdeni a boldogságért, a szerelemért.
Eugenie Grandet Saumurban él apjával, akit hatalmas vagyonáért a kisvárosban mindenki irigyel, tisztel, elismer. Eugenie szenved apja zsarnokoskodása valamint két ellenséges család irigykedése és cselvetései miatt. A városba érkezik Charles, akinek az apja majdnem a csőd szélén áll. Eugenie beleszeret. Hűségesküjük után azonban a férfi útnak indul Indiába szerencsét próbálni.
Balzac: Eugénie Grandet című könyvének cselekménye Franciaországban játszódik, a 19.század első évtizedeiben. Az ország viharos történelmi időket élt át:
 a Nagy Francia Forradalom sorsfordító bizonytalanságai, a jakobinus diktatúra Saint-Just zavaros ideológiájából táplálkozó öncélú vérengzése, thermidor, majd Bonaparte Napoleon ellentmondásos uralma- más népnek ennyi sorsfordulat félezer évre is elegendő volna. Meg aztán, zavaros tengerben mindig felbukkannak a cápák, az ügyeskedők, akik más kárán, sietve szedik meg magukat.
Közéjük tartozik az álmos kisváros, Saumur, leggazdagabb polgára is. Grandet apó, az egykori kádár (azaz: hordókészítő), kihasználta a lehetőségeket, érvényre juttatta akaratát, felvásárolt mindent, amit csak lehet, hogy aztán csillagászati áron bérbe adhassa. Grandet apó azonban, sok más újgazaggal ellentétben, nem pazarol, nem villogtatja újonnan szerzett vagyonát, inkább titkolja. Magyarán: zsugori. A házban még viaszgyertyát sem szabad használni, csak a faggyúgyertya a megengedett. A reggeli kenyéradag is szigorúan ki van mérve, egy dekával sem ehet senki többet, mint amennyi az öregúr szerint neki jár. A cukor egyenesen luxuscikk. Igazi értéke itt csak a felhalmozott pénznek van. Gyönyörködni az aranyban, ez a fifikás kereskedő legnagyobb öröme.
Eugenie, Grandet lánya épp eladósorba került, s a várhatóan gazdag hozományért két család verseng. Az apa élvezi, hogyan próbálnak "pitizésben" túltenni egymáson a helyi nemes famíliák tagjai, ám egyiknek sem akarja adni lánya kezét. Ebben a helyzetben váratlan esemény történik: megérkezik Párizsból Charles Grandet, Eugénie unokafivére, az ártatlan lány szívében pedig megdobban valami...
A család paraszti eredetű, a „de” nemesi partikulát Balzac ragasztotta nevéhez. Dél-Franciaországból származó apja - eredeti nevén Balssa - a császárság alatt hadsereg-élelmező tisztviselőként gazdagodott meg. A fiú tanulmányait az oratoriánus szerzetesek vendôme-i kollégiumában kezdte, majd szülei kívánságára jogot hallgatott. Egy ideig egy ügyvédi irodában bojtárkodott, de közben a Sorbonne irodalomtörténeti előadásait is látogatta. Húszéves korában elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét. Buzgón tanult, majd - különféle álneveken: Lord R'Hoone, Horace de SaintAubin, Saint-Alme - kiadta első műveit, a biztos siker reményében írt kalandregényeket. Kudarcuk után üzleti vállalkozásokba fogott: kísérletezett könyvnyomtatással, könyvkiadással, de csakhamar eladósodott, csődbe jutott, és tönkretette családját is. Egész életében küzdött hitelezőivel (ebben az időben egy idősebb asszony, Madame de Berny támogatta). Ismét az írásba vetette magát: páratlan erőfeszítéssel és önemésztő munkával évi öt-hat regényt alkotott. Keményen dolgozott tehetségének elismertetéséért: „Amikor nem dolgozom kézirataimon, a terveimet csiszolom, s amikor nem csiszolom terveimet és nem is dolgozom kézirataimon, levonatokat javítok. Ez az én életem.
Több jelentéktelen és sikertelen mű után 1829-ben kiadta A huhogókat, a vendée-i királypárti lázadás regényét, és A házasság fiziológiája című munkáját. Ezzel a két alkotással végre nagy sikert aratott; bekerült az előkelő párizsi társaságba, és több újság is munkatársának kérte föl. Sorra megjelenő regényei között már remekműveket is publikált: A szamárbőr, 1831, A vidéki orvos, 1833, Eugénie Grandet, 1833, Goriot apó, 1834, Elveszett illúziók, 1837-43. Munkásságában az 1830-as év fordulatot hozott: ekkor merült fel benne a ciklikus regénykompozíció gondolata.
Walter Scotthoz hasonlóan Balzac is részben azért írta regényeit, hogy csökkentse adósságait. A később Emberi színjáték néven egybefűzött regényciklusba tartozó Eugenie Grandet egyik fő motívuma a pénzfelhalmozás és a vele együtt járó erkölcsi romlás. A pénzsóvársággal és a vidéki élet nyomorával szemben megfogalmazott erőteljes morális kritikájában Balzac a meggyőző jellemrajzot a francia társadalom mélyreható változásainak szociológiai elemzésével párosítja. A regény életszerűen ábrázolja Eugenie zsarnokoskodó, fösvény apját, de kapzsiságában nem csupán személyes bűnt lát, hanem a csak pénzt számoló XIX. századi kapitalizmus világias nihilizmusának megnyilvánulását is. Az antik tragédiák egyszerűségét idéző, olykor azonban terjengős cselekmény egy burzsoá drámája, amely a narrátor szerint kegyetlenebb, mint bármely tragédia, amely az Atreusz-házat sújtotta. Eugenie élettapasztalatát behatárolja az a közeg, amelyben nevelkedett, s amelyet apjának egyetlen célja, a pénzszerzés határoz meg, végzetes romlásba döntve a családot. Korlátoltsága ellenére a lány bizonyos fokú erkölcsi méltóságra is szert tesz, hiszen olykor kifejezetten nagylelkű másokkal. Balzac egyszerre eleveníti meg az egyéni cselekedetek viszonyítási alapjául szolgáló társadalmi kereteket, valamint a nemzedékváltással bekövetkező fordulatot, ebben az összefüggésben Proust műveit megelőlegező ciklikus időkezelést kell látnunk. A társadalmi realizmus élét komikus álpátosz tompítja, Balzac többé-kevésbé mindentudó narrátorának ítéletei meglepően szórakoztatóak. E mű remekül felkészíti az olvasót a nagy realista regények befogadására.
Témakezelése meghökkentően hasonlít a korai Mikszáth Kálmán novellisztikájára
(Kerekes Tamás

Szólj hozzá!

A párizsi Notre-Dame

2010.05.25. 06:40 bookta

 

Victor Hugo
A párizsi Notre-Dame
Gabo Kiadó
Victor Hugo e remekműve a Walter Scott által megteremtett történelmi regény hagyományait követi.
Élénk tabló a XV. századi Párizs életéről-a nyüzsgő városban előkelő ünnepségek, különös mulatságok és nyilvános kivégzések váltják egymást a Notre -Dame előtti téren. Hugo két fejezetet szentel a gótikus templom leírásának, bevezetve az olvasót a katedrális legrejtettebb zugaiba is. Ezután a torony kő mellvédjének szédítő magasából a maga személyes Párizs-látképét tárja az olvasó elé. Az egyik fal vésett felirata-aankhé8sors9-rávilágít a történet mozgatórugójára. Quasimodo sorsa megpecsételődik, amikor anyja a születése után a Notre-Dame lépcsőjén hagyja. Caude Frollo főesperes fogadja örökbe, s felcseperedve Quasimodo a templom harangozója lesz, hogy torz és púpos testét a torony rejtse el a kíváncsi párizsiak tekintete elől. Frollo tiltott gerjedelemre lobban Esmeralda, a katedrális előtti téren táncoló gyönyörű cigánylány iránt. A főesperes ráveszi Quasimodót, hogy rabolja el a leányt, amit a királyi íjászok kapitánya, Phoebus, megakadályoz, mivel maga is szerelmes Esmeraldába. Quasimodót elfogják, és rabtartói megalázzák. Miután különös kegyetlenséggel megkorbácsolják, Esmeralda vizet ad neki, Quasimodóban reménytelen ragaszkodás ébred a lány iránt. Esmeralda és az általa elbűvölt három férfi történetéből szerelem és álnokság drámája bontakozik ki. A szerelemtől elvakult Frollo kémkedik Phoebus és Esmeralda után, majd féltékenységi rohamában leszúrja a kapitányt. A főesperes tettért Esmeraldát elfogják és halálra ítélik. Quasimodo bátor szabadítási kísérlete ellenére a leányt végül felakasztják. Amikor a toronyőr meglátja Esmeralda élettelen testét a bitófán, így kiált fel:” Ó, ez volt minden, amit szerettem.” A megváltó szerelem témája egyetemes húrt pendített meg.
Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című művének elemzése
 
A párizsi Notre-Dame Hugo első hosszabb lélegzetű műve. 1828-ban kapott megbízást a megírására, ekkor el is kezdte gyűjteni hozzá az adatokat, ám 1830-ban - pár nappal azután, hogy hozzáfogott a regény végleges formába öntéséhez - munkáját megszakította a júliusi forradalom. Emiatt a mű csak egy év késéssel, 1830 tavaszán látott napvilágot, ám a késés nem vált a kárára. Hugo forradalomban gyűjtött élményei gazdagabbá, színesebbé és életszerűbbé tették a megfogalmazást, ami különösen érződik például a lázadó tömeget leíró résznél.
A regény hősei jellegzetes romantikus karakterek, minden főbb szereplő egy-egy tulajdonságot testesít meg. A személyeket fokozatosan ismerjük meg, egyes fontosabb alakok bemutatásának külön fejeztet szentel a szerző.
A bevezetőben a Hugo az olvasó elé tárja a mű létrejöttének előzményét: az író véletlenül ráakad egy feliratra (végzet) a Notre-Dame egy sötét szögletében, amely annyira mély hatást gyakorol rá, hogy megpróbálja kitalálni keletkezésének okát és körülményeit; így jön létre ez a regény. Ezzel a bevezetővel az író belehelyezi magát a cselekménybe, ő maga is szereplőjévé válik a regénynek, amit többször „ki is használ”: nézőpontot vált és elmondja a saját véleményét, mintegy elbeszélget az olvasóval (időnként még elnézést is kér az elkalandozásért). Megjegyzendő azonban, hogy Hugo írói és elbeszélői szerepe nem különül el, a kerettörténet minden bizonnyal valóságos és Hugo is mindig hitelesen ír önmagáról. Ez nincs mindig így, például Puskin Anyegin című verses regényében egy kicsit megváltoztatja a valóságot, amikor önmagáról beszél, ezáltal létrehoz egy új szerepet: az elbeszélőét - Hugo nem így jár el.
A tömör bevezető után rögtön a cselekmény kellős közepébe csöppen az olvasó. Hamarosan megjelenik az első fontosabb alak: Gringoire, a szegény, nem túl tehetséges költő és filozófus, akinek minden balul üt ki: mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet, ám mindig valami közbejön. Sokáig úgy tűnik, hogy ő a regény főszereplője, ám mellette egyre több új alak tűnik fel; úgy is mondhatnánk, Gringoire egy jó eszköz a szerzőnek arra, hogy megismertessen a többiekkel. Ez később sem sokat változik: Gringoire az események folyásába meghatározó módon csak egy-két esetben avatkozik (például amikor felbuzdítja a csavargókat Esmeralda elrablására), szerepe nagyrészt csak a megfelelő nézőpont biztosítása és - mint már említettük - a többi szereplő megismertetése.
 Az első ilyen alak mindjárt a regény legjellegzetesebb és egyben legellentmondásosabb karaktere: Quasimodo. A bolondok pápájának választásán találkozhat vele először az olvasó, ahol rútságával annyira magára vonja az emberek figyelmét, hogy rögtön meg is választják bolondpápának. Hugo válogatott költői és hétköznapi kifejezésekkel ecseteli Quasimodo csúnyaságát, és itt még csak egyszer, de a későbbiekben egyre gyakrabban hasonlítja Quasimodo egyes testrészeit a épületelemekhez („fogsorán akkora hézagok tátongtak, mint egy-egy lőrés valami erőd falán”). Ez igazán akkor érthetjük meg, amikor a negyedik könyv harmadik fejezetében sor kerül Quasimodo és a Notre-Dame épülete közti különleges kapcsolat bemutatására. Érdekes még, hogy Hugo eleinte kifejezetten negatív alakként állítja be Quasimodot, és ezen igen hosszan nem is változtat. Esmeralda elrablására történő kísérlet után az olvasó szinte már biztos lehet abban, hogy Quasimodo belülről is a velejéig romlott. Ezt a tévhitet Hugo csak a nyolcadik könyv végén, Esmeralda ismételt, ezúttal sikeres és nemes célból történő elrablása kapcsán oszlatja el. Ám ne szaladjunk ennyire előre!
Quasimodo után Esmeralda a következő szereplő, aki megjelenik a színen - szó szerint a színen, mivel egy előadása közben találkozunk vele először. Esmeralda gyönyörű lány, akit csecsemőkorában cigányok raboltak el (szüleit nem is ismerte), és köztük nőtt fel, így a párizsiak őt is a cigányok közé sorolják. A regényben ő a szépség, a jóság, az emberség megszemélyesítője, az „abszolút pozitív” hős. Elválaszthatatlan társa a kecskéje, „akivel” közösen hajtják végre boszorkányosan ügyes trükkjeiket. Esmeraldáról fontos még tudni, hogy szüzességi fogadalmat tett, mivel hite szerint csak így találhatja meg a szüleit.
Esmeralda mutatványai közben mindig megszólal a háttérben egy baljós, gyűlölködő hang, Guduléé, a Roland torony vezeklő remeteasszonyáé, akinek szívbemarkoló történetét később ismerteti a szerző.
Ugyanígy késleltetve derül fény Quasimodo múltjára, és ennek kapcsán megjelenik a főszereplő, Claude Frollo főesperes. Frollo aszkéta életmódot folytató tudós pap, akinek életét a tudomány művelésén kívül öccse, Jehan nevelése tölti ki. Kiderül továbbá az is, hogy Quasimodo Frollo örökbefogadott fia. Frollo bemutatásánál Hugo pont fordítva jár el, mint azt Quasimodonál tette: a pap teljesen kiegyensúlyozott, pozitív személyiség látszatát kelti. Fausti figura, aki azonban nem adta el a lelkét, csupán kipróbált néhány, a kor szelleme szerint nefas (tilos, bűnös) tudományt. Megtehette, mert kitartó olvasás révén már minden tudásra szert tett, amire lehetett (akkoriban ez még nem volt lehetetlen), és már unatkozott, mivel nem talált olyan tudós könyvet, ami újat mondott volna neki. Emiatt kezdett el áltudományokkal foglalkozni, amelyek közül az alkímiába valósággal beleszeretett. Éjt nappallá téve kutatta az aranycsinálás módját, az addiginál is ritkábban járt emberek között, és ha néhanapján mégis kiment az utcára, akkor azt csak Quasimodo társaságában tette. Ennélfogva egyre több babona kezdett el kettejük körül terjengeni, mindenki „tudta”, hogy Claude Frollo boszorkánymester, Quasimodo pedig a segítője.
Nem szóltunk még Phoebusról, arról az emberről, akire a regény összes többi férfi szereplője irigykedik, mivel Esmeralda őbelé szerelmes. Sajnos ezt a sokat tapasztalt katonatiszt nem tudja kellőképpen értékelni, számára Esmeralda csak egy olyan lány, mint a többi: egy éjszaka elég belőle. Voltaképpen Phoebus a regény legkiegyensúlyozottabb alakja. Nem fűtik heves érzelmek, képes magát tartani az elveihez, és ennélfogva nem következik be nála olyan jellemfordulat, amit bármelyik másik szereplőnél megfigyelhetünk.
Figyeljük is meg! Esmeralda csak addig olyan szűzies és erényes, amíg nem találkozik Phoebussal. Utána már hajlandó lenne azt is elviselni, hogy soha többé nem találhatja meg a szüleit, ha ennek fejében a katonatiszt feleségül veszi őt. Quasimodo csak addig hű a harangjaihoz, amíg meg nem ismeri Esmeraldát. Ugyanígy Claude Frollot csak addig köti le a tudomány, amíg meg nem pillantja a lányt a téren táncolni. Gringoire pedig egy más értékrendet követve addig ragaszkodik Esmeraldához, amíg nem fenyegeti az állását és az életét veszély.
Látható, hogy ezen jellemfordulatok mindegyike közelebb visz a tragikus végkifejlethez, amire azért más eszközök segítségével is utal a szerző.
Mindjárt a bevezetőben megjelenik a mottó: a végzet. A falra rótt kifejezés meghatározza az egész mű cselekményét és gondolatrendszerét, és a téma - a sors kifürkészhetetlensége - többször is visszatér. Érdemes megvizsgálni például a pók és a légy metaforáját, amelyet többféleképpen értelmezhetünk. Ez a kép szólhatna akár a sorsszerűségről is (a légy szerencsétlenségéről), ám valószínűleg ennél jóval mélyebb mondanivalót rejt. A légy a fény felé tartott a sötét szobából, amikor menthetetlenül beleesett a pók csapdájába. A fény a légy számára a korlátlan szabadságot jelentette volna, ám a pók érdekei nem ezt kívánták. A pók jelképezheti például a kor vaskalapos királyát és államirányítását, de akár az egyházi vezetést is. Eszerint a légy az egyházi bíróság egy áldozata, aki keresztezte az egyház érdekeit - a pókhálót. Ez utóbbi értelmezés már igen közel áll az író által vallott eszmékhez. Hugo alapvetően liberális gondolkodású volt, aki mélyen elítélte az inkvizíciót, ami a történet idején már gyakorlatilag válogatás nélkül küldte a vérpadra ártatlan áldozatait. Ez a kegyetlen bíráskodás az egyház utolsó kétségbeesett kísérlete a világi hatalom megszerzésére és a nép szabad gondolkodásának korlátozására.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az Ez megöli amazt című fejezet, amely inkább egy önálló tudományos mű, mint egy romantikus regény szerves része. Az igen hosszú esszében Hugo az építészet kialakulását tárgyalja az ősidőktől napjainkig, majd a könyvnyomtatás feltalálásáról ír, végül pedig a kettő kölcsönhatását taglalja. A szerző álláspontja szerint az építészet mint művészet hamarosan el fog tűnni, és fokozatosan átadja a helyét a könyvnyomtatásnak, ami egy jóval időtállóbb és közvetlenebb módja valamely információ átadásának. Hugo szerint egy nagyobb épület - mint amilyen a Notre-Dame - felér egy könyvvel, minden egyes oszlopa, motívuma valamit kifejez az alkotója lelkivilágából. Kifejti azt is, hogy régebben az emberek a templomok falán levő freskókból, szobrokból és egyéb képzőművészeti alkotásokból ismerték meg a Biblia történéseit, mivel olvasni, megtanulni akkoriban nem is volt érdemes - legalábbis az emberek így gondolták. Ekkor tehát a papságnak majdhogynem korlátlan befolyása volt az egyszerű emberekre, mivel egy faluban vagy városban az egyetlen a köznép számára látogatható épület a templom volt. A falán szereplő vallásos motívumokkal, az akkor divatos gótikus stílusra jellemző monumentális, mégis könnyedséget sugalló szerkezetével is Istennek és az egyháznak való feltétlen odaadásra buzdította a lakosságot. Ezt a helyzetet bolygatta meg a könyv tömegcikké válása, hiszen ezáltal a papok által ellenőrizetlen információ is eljuthatott az emberekhez, így az egyház befolyása egyre hanyatlott. Hugo szerint ennek a befolyásnak a visszaszerzésére való kísérlet volt az egyházi bíráskodás drasztikus szigorítása, amely végül a történet tragikus végét is okozza. Éppen ezért itt, Esmeralda halálos ítéletének végrehajtásakor jelenik meg másodszor a pókmotívum, utalva ezzel a fent leírt gondolatmenetre.
A regény gyászos végét a bevezetőtől eltekintve az elején még semmiből sem lehet sejteni, a romantika szellemiségének megfelelően váratlan és meghökkentő események, félreértések és jellemfordulatok révén jut el a cselekmény a szomorú végkifejletig. Szintén romantikus sajátság, hogy a történet több szálon fut. Kezdetben csak Gringoire-ról tudunk, akinek a darabja szerencsétlen körülmények folytán csúfosan megbukik, ezért nem tud elaludni – és igazság szerint nincs is neki hol. Céltalan bolyongása közben a Csodák Udvarába, Párizs nagy nyomornegyedének központjába jut. Itt büntetlen előéletére való tekintettel majdnem kivégzik, ám a döntő pillanatban megjelenik Esmeralda, aki megkönyörül rajta és férjének választja, ezáltal felmentvén a halálos ítélet alól.
Ettől a ponttól kezdve egyre több új szál kapcsolódik az addigiakhoz, amelyek idővel találkoznak, majd végérvényesen összegabalyodnak. Megjelennek a további szereplők, és részletes bemutatásuk után a hatodik könyvtől kezdve kezdetét veszi a történet. Itt most azokat a fontos fordulópontokat, valamint eddig nem említett részeket próbálom kiragadni, amelyek kiemelkedően fontos szerepet játszanak a végkifejlet, illetve a regény mondanivalója szempontjából.
Quasimodot egy apró félreértés révén ártatlanul pellengérre ítélik. Miközben végrehajtják rajta az ítéletet, Esmeralda megszánja, és vizet ad neki. Quasimodo ekkor szeret bele a lányba. Eközben egy egészen új szál jelenik meg, amely egyáltalán nem látszik, hogy hogyan kapcsolódik a többihez: Gudule, a Roland-torony vezeklő remeteasszonyának szomorú története. Gudule néhány évvel azelőtt egy Paquette nevű, jó családból származó csinos fiatal lány volt. Apja halála után aranyhímzésből próbált megélni, ám nem tudott, így kapva kapott a lehetőségen és Dalosvirág álnéven nagy népszerűségnek örvendő prostituált lett. Tizenhat éves korában kislánya született, ettől kezdve minden idejét neki szentelte. Egyik nap dolga akadt a szomszédban, és hazatérve nem találta otthon a gyermekét. Cigányok rabolták el, akik a közhiedelem szerint időnként fiatal gyermekeket ettek. Paquette-et annyira megviselte a tragédia, hogy elfordult az élettől, befalaztatta magát a Roland-torony cellájába, hogy élete végéig vezekeljen gyermeke elvesztéséért. Ezekután már nem meglepő, hogy Paquette – új nevén Gudule – minden porcikájával gyűlölte a cigányokat, így Esmeraldának is a vesztét kívánta. A remeteasszony történetét Hugo enyhén komikus kerettörténetbe foglalja: egy vidékről érkezett asszony meséli párizsi barátnőjének, miközben a Roland-torony felé sétálnak. A történetben alkalmazott elbeszélő technika – különféle költői képek, sűrítés, késleltetés stb. – jóval magasabb művészi színvonalú, mint ahogy azt egy egyszerű vidéki asszony el tudta volna mesélni. Ezt úgy próbálja Hugo leplezni, hogy a szöveget meg-megszakítja például azzal, hogy az asszony időről időre rászól torkos fiára, aki végül mégis elfogyasztja a Gudulénak szánt palacsintát. Eközben a pletykáló asszonyok a remetelakhoz érnek, amely a Grève téren van, pont ott, ahol Quasimodo kínzása zajlik. Ekkor ad Esmeralda vizet Quasimodonak, és itt ijeszt először rá a cigánylányra Gudule.
Itt a történet egy pár hét erejéig megszakad, majd a Notre-Dame-mal szemben fekvő gótikus palotában folytatódik, ahol éppen Phoebus teszi a szépet az ott összegyűlt úrilánykáknak, különös tekintettel leendő feleségére. A lányok megpillantják Esmeraldát a téren, majd felhívják magukhoz, végül a sárba tiporják éles nyelvükkel. Az epizódnak csak annyi jelentősége van, hogy ezután beszélik meg Phoebussal a később végzetesnek bizonyuló találkát. A találkára ugyanis az enyhén ittas katonatisztet elkíséri egy „barátcsuhás kísértet”, akiről kiderül, hogy nem más, mint Claude Frollo, aki itt már nem ugyanaz az ember, mint az elején. Ő is meglátta Esmeraldát és ő is beleszeretett. Ez a szerelem azonban nem az a visszahúzódó, tartózkodó szerelem volt, mint Quasimodoé vagy Gringoire-é, sem az a könnyed, futó szerelem, mint Phoebusé, sem az a romantikus szerelem, mint Esmeraldáé. Ez egy mélyről fakadó, már-már állati ösztön volt, ami nem tűrt semmilyen kompromisszumot, vagy vetélytársat, minden eszközzel Esmeralda megszerzésére törekedett. Victor Hugo mesterien ábrázolta a szerelem különböző fajtáit egy regényen belül. Claude Frollo tehát Phoebus mellé szegődött, és nem volt nehéz rávennie a kapitányt arra, hogy egy rejtekhelyről végignézhesse a légyott eseményeit. Frollo eleinte tényleg csak csendes szemlélő, ám egy ponton annyira elhatalmasodnak rajta az érzelmek (az egyszerűség kedvéért ezt a szót használom), hogy egy tőrrel hátulról leszúrja Phoebust, aztán eltűnik. Reggel csak az ájult Esmeraldát és a súlyos sebet kapott katonát találják a szobában. A lányt már addig is boszorkánysággal gyanúsították, ez pedig már kétségbevonhatatlan bizonyíték volt, így elfogják, majd halálra ítélik.
Ezzel a főesperes igen nehéz helyzetbe kerül. Az általa imádott nőnek akár a halálát is okozhatja, bár ez az ő értékítélete szerint még mindig sokkal jobb, mintha Esmeralda másé lenne. Így aztán megkísérli kiszabadítani a lányt, ám Esmeralda inkább meghal, minthogy szeretőjének gyilkosával – nem tudja, hogy Phoebus túlélte a merényletet – töltse hátralevő életét. A lányt végül Quasimodo szabadítja ki úgy, hogy kiragadja a tömegből, és a Notre-Dame-ba hurcolja. Itt kap igazán szerepet a Notre-Dame. A középkorban ugyanis a templomok nemcsak a hívő embernek voltak szent helyek, hanem a világi jog szerint is asylumnak, menedéknek számítottak. Esmeraldát tehát – elvileg – nem érheti baj, amíg az épületen belül tartózkodik. Erről egyébként Quasimodo külön is gondoskodott: minden energiájával védelmezte a lányt, még gazdájával, a főesperessel szemben is. Claude Frolloban azonban egyre dolgozik a bűnös szenvedély, és ördögi tervet eszel ki, hogy álmait valóra válthassa. Rábeszéli Gringoire-t, hogy vegye rá a csőcseléket Esmeralda kiszabadítására. Másnap éjjel csendben ostromolni is kezdik a Notre-Dame-ot, azonban végül egy nagy félreértés áldozataivá válnak: Quasimodo azt hiszi róluk, hogy Esmeralda életére törnek, éppen ezért minden eszközzel harcol ellenük, amíg a király felmentő serege meg nem érkezik. Gringoire és a pap közben egy hátsó ajtón titkon kimenekítik Esmeraldát és áteveznek vele a folyón, ahol már viszonylag biztonságban van. Itt Gringoire nagy dilemma elé kerül: vagy a lányt választja, vagy elmenekül a kecskéjével és éli tovább az addigi életét. A költő rövid esélylatolgatást követően az utóbbi lehetőség mellett dönt – mint utóbb kiderül, helyesen.
A cselekmény a csúcspontra jut: Claude Frollo visszavezeti a lányt a Grève térre és ott az akasztófa alatt, igen erős lelki nyomást gyakorolva ismét ajánlatot tesz a lánynak. Esmeralda ha lehet, az eddigieknél is határozottabban utasítja vissza a főesperest. Claude Frollo – látván, hogy nincs esélye – a cigánylányt a vezeklő asszony kezére adja, aki a cellája rácsán keresztül megragadja Esmeraldát, és nincs is szándékában elengedni, amíg nem jön a hóhér. A lány mindent megpróbál, hogy szánalmat keltsen Guduléban, ám egészen addig nem ér el semmit, amíg meg nem mutatja a szüleitől rámaradt egyetlen emlékét: egy kis cipőt. A cipő párja a vezeklő asszonynál van: anya és lánya állnak egymással szemben. Ez a regény legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb pontja. Mindketten szinte eszüket vesztik a boldogságtól, miközben elfelejtkeznek a cigánylányt fenyegető halálos veszedelemről. Amikor feleszmélnek, már késő. A hóhér és kísérete, noha könnyeikkel küszködnek, elszakítják a lányt az anyjától. Természetesen ez nem megy egyszerűen, Guduléból elemi erővel tör ki az oly sokáig elfojtott ösztön, és mint egy anyatigris, védelmezi a lányát. A túlerővel szemben azonban nem tud mit tenni, Esmeralda halálát azonban már nem kell végignéznie, mivel a dulakodás közben egy katona véletlenül föllöki, és azonnal meghal. Ezután beteljesedik a végzet: a cigánylányt felakasztják.
Az eseményeket Quasimodo és Claude Frollo a Notre-Dame tetejéről követik. A főesperes nem tudja elfojtani a kitörő sátáni kacajt, amikor látja, hogy hogyan szenved a lány a kötélen, amint a hóhér úgy kapaszkodik belé, mint a pók az áldozatába. Quasimodo észreveszi gazdája eltorzult arcát, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden: rájön, hogy a lány halálát a pap okozta, és olyan haragra gerjed, hogy lehajítja gazdáját a tetőről, aki földet érve szörnyethal.
Az utolsó előtti fejezetben Hugo elvarrja a szálakat: tömören, mintegy utószószerűen beszámol Gringoire későbbi sikereiről, valamint Phoebus házasságáról. Az utolsó fejezetnek a címe ironikus (Quasimodo házassága), ám tartalma annál komorabb: Esmeraldát az akkori szokásnak megfelelően a Sólyomhegyen található tömegsírba szállítják, ahova Quasimodo is követi.
A regény fő témája tehát az ember küzdelme a végzet ellen, és a végzet feltétlen győzelme, valamint a romantika egyik központi gondolata: a folyamatos változás szükségessége (erről szól az „Ez megöli amazt” fejezet). Érdekes, hogy a főszereplő ennek ellenére egy statikus, élettelen dolog: a Notre-Dame épülete, az egyetlen biztos pont az események körforgásában, az állandóság megtestesítője. A magyarázat egyszerű: a szerzőt a Notre-Dame falán található felirat, valamint az épület légköre ihlette a mű megírására.
Azóta persze változtak a dolgok. A feliratot eltávolították, Quasimodo csontváza pedig, amikor le akarták fejteni Esmeraldáéról, porrá omlott össze.
 
 

Szólj hozzá!

Növényneveink

2010.05.24. 09:45 bookta

 

Növényneveink enciklopédiája
Hogy tudd, hogy mi az erikabokor és a topolyavesssző, no meg a meggyvíz!
Rácz János

Rácz János: Növénynevek enciklopédiája

Ft
A növények életünk fontos részét alkotják. Táplálékul szolgálnak, gyógyászati célra használjuk őket, nélkülözhetetlenek az iparban, sőt lakásunk, kertünk díszei is lehetnek. 
A Növénynevek enciklopédiája 760 szócikkében 1030 növénynév eredetét, etimológiáját ismerteti, és összefoglalja a növényről a legfontosabb tudnivalókat. A szócikk élén a vastag betűs növénynevek mellett rövid leírásuk szerepel, majd a növénynév latin megfelelője. A következő részből megtudhatjuk, mikor jelenik meg a növénynév nyelvünkben, mely fontosabb növénytani munkák és szótárak említik, és hogyan jött létre magyar, illetve latin szaknyelvi alakja. Számos vidékünk népnyelvi elnevezéseiről tájékozódhatunk, így például a búzavirág neve néhol kékvirág, égi virág vagy imola
A szócikk középső része ismerteti a növény kultúrtörténetét, elterjedésének útját, továbbá bemutatja gazdasági jelentőségét is. Az általános tudnivalók mellett, miszerint a bors Keletről származó fűszer, a len pedig az emberiség egyik legrégebben termesztett növénye, számos érdekességről olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy a kávét valójában a kecskék szokatlan viselkedése nyomán fedezték fel, a ma néptápláléknak számító burgonyát eleinte még ingyen sem akarták elvinni, vagy a komlót a IX. századtól használják fel a serfőzésben. A szerző több esetben utal azokra a szépirodalmi alkotásokra is, amelyekben az adott növény szerepel. 
A szócikk befejező része a növény élettani hatását ismerteti. Így például gyógyászati célra használják a csodabogyót erős gyulladáscsökkentő, érszűkítő tulajdonsága miatt. A legenda szerint Marcus Aurelius hadseregét nadragulyával mérgezték meg. A padlizsán nemcsak sokféleképpen elkészíthető étel, hanem alacsony kalóriaértéke miatt fogyókúrás étrend részét képezheti. A néphit szerint afrodiziákum az ananász és a koriander mellett a napraforgó, a spárga, sőt a zeller is. 
A kötetet ajánljuk mindazoknak, akik többet szeretnének megtudni a növények nevéről és magukról a növényekről. Hasznos ismeretanyagot jelent a botanikusok és a nyelvészek számára is. 
  
RÁCZ JÁNOS dr. nyelvész (Budapest, 1953). Budapesten járt általános iskolába és gimnáziumba. 1975-ben emigrált, felsőfokú tanulmányait 1977-ben kezdte meg, a németországi Münchenben, és rövid ideig Bécsben folytatott nyelvészeti, néprajzi és történelmi tanulmányokat. 1982-ben a müncheni Ludwig Maximilians Universität filozófiai fakultásának záróvizsgáját (Magister Artium) tette le, 1985-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorátusát szerezte meg. Szakmai pályafutása Münchenben kezdődött, részt vett a Wogulisches Wörterbuch munkálataiban, valamint más egyetemi kiadványok előkészítésében. 1989-ben települt haza. 
Nyelvészeti érdeklődésének középpontjában a névtan áll, kutatásai a magyar művelődés, anyagi és szellemi műveltség különféle tárgyköreinek, a magyar szakszókincs egyes fogalmi csoportjainak a történeti-etimológiai szempontú földolgozására, illetve a nyelvtudomány egy-egy szókészleti kincsére irányulnak. Szótörténeti, szóföldrajzi és etimológiai publikációit a nyelvészeti szakfolyóiratokban közli; a Magyar Tudományos Akadémia Magyar nyelvi bizottságának folyóiratában, a Magyar Nyelvőrben 1993 óta 42 tanulmánya, a Magyar Nyelv folyóiratban és különböző emlékkönyvekben szintén több dolgozata, cikke jelent meg. Két névtani könyvét a Magyar Nyelvtudományi Társaság gondozásában adták ki (A magyar nyelv halnevei. Bp., 1996 és Kétszáz magyar szőlőnév. Bp., 1997). 2006-ban helytörténeti könyve, a Terménykiállítások és borünnepek Balatonfüreden címmel, majd 2007-ben Balatonfüred a Szőlő és a Bor Nemzetközi Városa jubileumi kiadvány, 2009-ben a Gyümölcs, szőlő, 2010-ben a Halászat című kötete jelent meg. Mindegyikben törekedett arra, hogy munkájának a helytörténet, a néprajz és a nyelvtudomány egyaránt hasznát lássa.  
A Balatonfüredi Helytörténeti Egyesületnek és a Füredi História szerkesztőbizottságának tagja. Ebben a lapban számos helytörténeti cikket jelentetett meg. A Balatonvin Borlovagrend követe, 2009-ben elnyerte a Balatonfüred Városért Közalapítvány kulturális nagykövete címet.
 
E-könyvesboltunkban könyveinkre 20% kedvezményt adunk.
10000 Ft feletti rendelés esetén ingyenes házhoz szállítás.
hírlevél

feliratkozás
A feliratkozott címzettek között minden hónapban egy 10.000 Ft értékű vásárlási utalványt sorsolunk ki. Havi egy hírlevelet küldünk újdonságainkról, akcióinkról.


 
Tinta Kiadó
A népnyelvi búvárlat módszere című (Bp., 1936) szép könyvében írja Csűry Bálint: „Mit érne az a természettudomány, mely búvárlata tárgyául csupán a parkok és kertek dísznövényeit és nemesített virágait választaná, de nem törődnék a mezők, rétek, erdők vadon tenyésző virágaival és növényvilágával? Ha a nyelvbúvárlat csak a köznyelvet veszi tárgyául, voltaképpen csak félmunkát végez” (13).
A népnyelv figyelembevétele elengedhetetlen a növénynevek kutatása során. Szókészletünk egy rétegének, mégpedig egészen jelentős részének, a növényvilág terminológiájának névanyagára Priszter Szaniszló „Növényneveink” (Bp. 1998) c. hatalmas kötete az irányadó. Sajnos azonban nem gyűjti hiánytalanul egybe népi elnevezéseinket, melyekről máig nincs alapos összeállítás; kimentésüket a tájszótárakból, nyelvjárási tanulmányokból, tájnyelvi szövegekből, néprajzi közleményekből, természettudományi, mezőgazdasági, kertészeti folyóiratokból, illetve a századok során megjelent herbáriumokból, orvosbotanikai, gyógyszerészeti szakmunkákból, szótárakból, növényhatározókból kell elvégezni. Ezeknek az elnevezéseknek a kihalása fenyeget; kár volna értük, hiszen szókincsünk szegényedése az eredmény. Hivatalos használatban ritkák; szaknyelvi alkalmazásuk ugyanis nem problémamentes, hiszen a népi névadás legfontosabb motivációja az, hogy mire használható a jelölt növény (vö. lépfű, kígyómarást gyógyító fű, bolhahalál, bagzófű, tetűfű, kosárfűz, ostornyélfa, embererőfű, sörárpa, farkasölőfű, takarmánytök, jósfű, báránypirosító, fődi szappan stb.). Vagy a növény morfológiai sajátsága volt a névadás indítéka (pl. borjúorrú fű, ökörnyelv, farkasfog, gólyaorr, szeméremvirág, tölcsérfürt, kardvirág, kakasláb stb.) Nem különbözteti meg az egyes nemzetségbe tartozó fajokat (például egymástól rendszertanilag távol álló növényeket egyaránt rózsának nevez). Sajnos a linnéi nevezéktan szükségszerű elfogadása és adaptálása is elmélyítette a szakadékot a népi és a tudományos növényismeret között; a tudomány nyelve részben elidegenedett a köznyelvtől.
 
A szókészlet növényekre vonatkozó népi elemeinek megmentése érdekében – még reálgimnáziumi tanár korában – Beke Ödön, akinek tervei között szerepelt a magyar növény- és állatnevek etimológiai szótárának összeállítása, 1935-ben segítségért fordult a Magyar Nyelvőr olvasóihoz (Nyr. 64: 83), hogy gyűjtsék a növények és az állatok népi elnevezéseit. A kérelem az Országos Néptanulmányi Egyesület és a Magyar Nyelvőr szerkesztősége mint megbízók nevében jelent meg, mivel munka közben kiderült, hogy alig van megbízható anyaggyűjtés. A neveken kívül a növényekhez fűződő hiedelmeknek, babonáknak, orvosló erőnek, szokásoknak és játékoknak, mondókáknak és versikéknek, sőt a gyermekek adta neveknek a följegyzését is kérték, mert sokszor ezek adhatnak fontos fölvilágosítást a nevek eredetére.
Ennek a fölhívásnak annak idején lett is visszhangja, 1936-ban például a zilahi kollégium alsós diákjai több, mint 200 pontosan azonosított népi növénynevet gyűjtöttek a bihari, érmelléki, szatmári és szilágysági falvakban (az összegyűlt anyagot rendre beküldte és egy részét 1957-ben közzétette Vigh Károly [in: NyIrK. 1: 149–56]).
A nyelvjárási szókincsnek ezt a rétegét nem hanyagolták el a későbbi kutatásban sem. Magyar nyelvterületen a legalaposabb népi növénynévgyűjtésre Péntek János és Szabó Attila jóvoltából újabban Erdélyben került sor, két etnobotanikai útmutatójuk (Ezerjófű; Ember és növényvilág) nagyszerű tárháza a – főként kalotaszegi – nyelvjárási adatoknak. A növények megbízható azonosítását szolgálják a szemléletes rajzok, leírások és a népiek mellé a hivatalos (magyar és latin) elnevezések.
Mintaszerű Nagy Rózsának Nagyváty község népi növényismeretéről írt tanulmánya (Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz. Magy. Népnyelv. IV. 1942: 268–308), mely szintén értékes adatforrása a néprajzosnak és a nevek gyűjtőjének, kutatójának. A szövegben előforduló népi nevekhez a szerző azok ejtési módját és a tudományos neveket is feltüntette.
A XIX. század végén jelent meg a Szinnyei-féle Magyar tájszótár, mely a népi növénynevek valóságos tárháza. Ugyanez vonatkozik az Új magyar tájszótár eddig napvilágot látott köteteire is. Sok növénynevünk szóföldrajzi részének föltárásakor kiderült azonban, hogy még ennek a kivételesen alapos és modern munkának az anyagából is mennyi minden kimaradt! Elsősorban az „eldugottabb” helyeken megjelent nyelvjárási gyűjtések, folyóirati közlések, összefoglaló monográfiák eredményei nem kerültek be. Szerencsére a népi növénynevek természetszerűleg fontosak az etnobotanikai kutatásokban, de kedvelt témája a néprajzi tanulmányoknak is. Feltárásukért, egybegyűjtésükért sokat tettek az egyes nyelvjárási szógyűjtemények és szótárak szerzői (BaNyj., BüTsz., IpTsz., KkSz., MiTsz., OrmSz., SzamSz., SzegSz., SzlavSz., SzékNySz., Tsz., FelsSz., MNyj., Nyatl., FöTsz., ToNyj.).
Szintén jó lelőhelyei a népi növényneveknek azok a tanulmányok, amelyek foglalkozási ágak szókincsével, tájegységek nyelvjárásaival vagy éppen az ott élő emberek növényismeretével foglalkoznak (Péntek–Szabó, Herman: Pászt., Édes, Nagy, Zelnik, Gáspár, Kovács, Kótyuk).
Nem kevésbé fontosak a nyelvészeti (Nyr., MNy., NyK.) és a természettudományi, néprajzi folyóiratokban (SzegFüz., TermTudKözl., BL., KertFüz., Term., NéprÉrt., Ethn., Gyógysz., NövtanKözl., TermrajzFüz., ErdL., BotKözl. stb.) publikált idevágó gyűjtések, sőt néhány cikk, tanulmány is. Moesz Gusztávé (1873–1946) például, aki különböző vidékek népi növénynevei iránt egész munkássága alatt érdeklődést tanúsított. Már brassói tanár korában gyűjtötte a székely és csángó növényneveket, később az alföldi népi növényneveket és a mátrai gombaneveket. A kiváló botanikus ezzel jó szolgálatot tett a nyelvészetnek is (l. pl.: Székely és csángó növénynevek [MNy. 4: 29–34], A Kiskunság és a Jászság néhány növényneve. [uo. 23: 67–70]).
Csapody Vera és Priszter Szaniszló közös munkája, a „Magyar növénynevek szótára” (Bp. 1966) és Jávorka Sándor „Magyar Flórája” is tartalmaz a hivatalos latin és magyar neveken kívül nagyszámú népi növénynevet, de sajnos átírva és földrajzi pontosítás, forrásmegadás nélkül.
Nem hagyták figyelmen kívül a nyelvjárási növényneveket a régiségben sem. A régi szójegyzékekben, szótárakban megőrzött elnevezések bekerültek a könyvnyomtatás korának füveskönyveibe, orvosbotanikai összefoglalásaiba, útmutatóiba. De a lexikológiai adatok mellett ebben az időben már gyűjtötték a tájnyelvi, népi kifejezéseket is. A XVI. században Szikszai Fabricius Balázs érdeklődéssel fordult a tájszók felé; „Nomenclaturá”-jába sokat felvett ezekből és a Hegyalja környéki szőlőnevekből. Csaknem 500 növénynevet, köztük kevéssé ismert népi neveket is tartalmazó művének 1590-es debreceni megjelenését számos további kiadás követte. A Szikszaitól gyűjtött népnyelvi elnevezések hatalmas mennyiségben, teljes alaki egyezéssel bukkannak föl Melius Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron megjelent „Herbariumá”-ban. Melius orvosi füveskönyve 627 növényfajt sorol föl, és részben le is írja azokat, 1236 magyar növénynév felhasználásával. A népi növényismeret és a tudományos növénytan összefonódása ezzel a munkával kezdődött. Az ómagyar kor növényismeretének összegzésében, a későbbi korokra legnagyobb hatású alapműben megőrzött XVI. századi névanyagnak a magyar növénytani szakszókincs kialakításában kezdeményező szerepe volt.
Öt évvel Melius kolozsvári művének megjelenése után készült az első latin–magyar növényszótárunk. Németújváron, 1583-ban került ki a nyomdából „Stirpium Nomenclator Pannonicus” címmel. (Ugyanez a 348 korabeli növénynevet tartalmazó jegyzék jelent meg 1584-ben Antverpenben a flóramű függelékeként.) A németalföldi Charles de l’Écluse vagy ismertebb latinos nevén Clusius mecénása a pannóniai flóra kutatásában a híres törökverő Batthyány Boldizsár, a művelt, tudományszerető mágnás volt. A németújvári várúr környezetéhez és Clusius baráti köréhez tartozott az udvari tudós pap, Beythe István, aki Clusiust gyakran elkísérte botanikai kirándulásain, és közölte vele a növények magyar neveit. (Az előszóban Clusius kiemeli Beythe István németújvári prédikátor érdemét ebben.)
Clusius másik fontos munkája, a „Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia” 1601-ben jelent meg. Mindkét műve arról tanúskodik, hogy szerzőjük a vidéket járva följegyezte a növények népies neveit, kutatta szerepüket a nép körében, megörökítette a nevekhez fűződő mondákat. Kitűnő növényleírásain és természethű rajzain kívül ez a gyűjtőmunka az igazi érdeme. A szójegyzékek összeállításában, a népi növénynevek, gombanevek gyűjtésében Beythe István volt kiváló segítője, akinek határozott célja volt a sok „vulgaris nomina” lejegyzése. (Ő rendezte sajtó alá a németújvári kiadást is.)
A XVIII. század második felében jelent meg Csapó József „Új magyar füves és virágos könyv”-e (Pozsony 1775), és Veszelszki Antal „A’ növevény plánták országából való erdei, és mezei gyűjtemény, vagy- is fa- és fűszeres könyv” (Pest 1798) című műve. Mindkettő a hazai flóra feldolgozása, ezért értékes a népi növénynévanyaguk. Csapó levelezésben állott az erdélyi polihisztorral, Benkő Józseffel; 1783. dec. 15-én Debrecenben kelt levelében közli a „Nomenclatura botanicá”-val kapcsolatos észrevételeit, és beszámol arról, hogy „a’ Füveket szedegettem, neveiket falukban kérdeztem szegényektül és Prédikátoroktul”, végül több tájszó névadási motivációját is feltárja. Számunkra a legfontosabb az, hogy az „Új füves és virágos magyar kert” több, mint 1100 magyar népi növénynév lelőhelye.
Alapvető jelentőségű Benkő József „Nomenclatura botanicá”-ja, mely Linné fontos növényfajainak első magyar növénynévszótára. Pozsonyban, a Magyar Könyv-ház 1783. évi kötetében jelent meg. A növényvilág terminológiájának összeállításakor Benkő az addigi botanikai irodalom szókincsén kívül nagyszámú saját szóalkotására és az erdélyi népi elnevezésekre támaszkodott, ő maga is gyűjtötte ezeket. 1778-ban megjelent „Transsylvania” című munkájának harmadik részében Erdély flórájával foglalkozik. A növények tudományos terminusain kívül megjelöli azok népies magyar, román és német nevét is. Elsőnek foglalta össze körülbelül 60 növény román népies elnevezését.
A névadás indítékára is magyarázatot keres olykor, bizonyítja ezt egy 1784-ben Kazinczy Ferencnek írt levele, melyben többek között a borostyán, N. boroszlán és a repkény elnevezéseket tárgyalja. Hogy milyen körültekintően gyűjtögette és választotta ki közlésre a tájszavakat, a népi eredetű növényneveket, azt jól mutatja a következő részlet: „A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik Igaz Magyar Nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétöl. […] Hallottam először, mintegy két esztendővel, Csíki Székelyektől; de nem vettem bé mindjárt, vélvén hogy tsak valami szegeletbéli szó: azután bé kellett vennem, ki tanúlván, hogy Székely főldünkön mindenfelé isméretes nevezet” (KazLev. 1: 60).
Benkő József elévülhetetlen érdeme a népnyelvi növénynevek fölkutatása és ezekkel a magyar növénytani szaknyelv gazdagítása.
Kortársa, Földi János igen kritikusan vette számba a növényvilág magyar terminológiáját, számos névtípust elutasít. A felvilágosodás időszakában még minden, ami népi, parasztos és bundaszagú, lenézett, nem komolyan vehető dolognak számított. Földi szintén – kora felfogásához híven – idegenkedik a népies elnevezések nagy többségétől. Ugyanakkor azonban megértéssel és türelemmel viseltetik a szerinte helytelen szóhasználattal szemben: „a’ kik az Anyai téjjel szívták be’ a’ régi rossz Neveket, nem kívánom, hogy azokat elhagyják” (1793: 43). És bár sok növénynevet „ki kell venni a’ köznép szájából, és alkalmatosokat adni helyekbe” (8), a helyes és jó képzésű népnyelvi elnevezéseket nem támadja. Sőt, azokat gyűjti és közzéteszi: „a’ Nép között szerte széllyel talált, vagy hallott Nevek” (uo. 50–9). Felfogása szerint „Jó értekezni a Köznéptől; és ezt én is megtselekedtem: de nem hogy ők bennünket orrunknál fogva hordozzanak, hanem hogy mi a tőlök hallottakat okos ítéletre vegyük s megvizsgáljuk” (uo. 44)
Erre az időszakra tehető Kitaibel Pál (1757–1817) munkássága is. Kitaibel a magyar tudományos botanika megteremtője, a Kárpát-medence flórájának nagy kutatója, leírója és ismertetője volt. Szintén számos népi elnevezés feljegyzését köszönhetjük neki, az ország sok vidékén járt, botanizált. Gazdag névanyagot tartalmazó útinaplóiból számos tájszót tesz közzé Gombocz Endre (BotKözl. 35: 278–83), illetve Priszter Szaniszló (OrvTörtKözl. 107/108: 161–75).
A nyelvújítás korának nagy szóalkotóival (Bugát, Kováts, Tóthfalusi) ellentétben a magyar növényvilág terminológiájának megalkotásánál a debreceni szerzőpáros szívesen támaszkodott a népi elnevezésekre. Az első, „a’ Linné alkotmánya szerént” készült összefoglaló növénytani munka Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szerzőségével 1807-ben jelent meg „Magyar Fűvész Könyv” címmel. Valóságos tárháza az akkori idők népi és tudományos növényneveinek, valamint saját szóalkotásaiknak. Ugyanis „sok új neveket kellett készíteni”, mert „felette sok plántáknak még semmi magyar nevek nem volt”, soknak pedig „alkalmatlan vagy bitang nevek vólt” (MFűvK. VI:). Ők maguk is gyűjtötték a tájnyelvi növényneveket. A régi herbáriumok hagyományos neveit együvé sorolták a tájszókkal. Ezek közül Földi kritikájának alapján kiselejtezték a „tsúf és gyalázatos” neveket. Ők is kikelnek az „illetlen elnevezések” ellen, mint írják: „Megtetszik magából a’ könyvből, hogy mi, minden előttünk tudva vólt alkalmatos magyar nevezeteket betsbenn tartottunk, és meghagytunk: de meg kell vallani, hogy azok közt a’ bábalelte fűnevek közt, mellyek a’ köznép szájábann sőt könyveinkbenn is forognak, sokann vannak botránkoztató, babonás, helytelen, tsúf nevek, sőt ollyan gyalázatosok is, mellyeket a betsülletes ember szájára venni is átallana” (Elöljáró beszéd).
Diószegi 1813-ban megjelent „Orvosi Fűvész Könyvé”-nek függeléke az első szinonimaszótár. Ennek terjedelmes „Igazító Laistroma” a „Növevények régi, és Népközt forgó magyar nevezeteinek” (363–95) csoportja. Az utolsó lap alján, a jegyzetben Diószegi azt írja, hogy a lajstrom még hosszabb volna, ha valaki „a’ két Hazának minden részeibenn szokásbann lévő nevezeteket” összeszedné, hiszen a népi elnevezések terén egyetlen növénynek több neve is bekerül a fölsorolásba; másrészt viszont, ha elvégezné azt a besorolási föladatot, hogy a különböző vidékek számos népi elnevezését fajonként azonosítva és különválasztva csoportosítsa, akkor a lista kisebbre olvadna. A „Megállított Plánta Nevek” egy-egy elnevezéséhez ugyanis „Ugyan azoknak bitang Nevei” számtalan társnévvel csatlakoznak. Így például a ’Physalis alkekengi’ esetében a megállított név a piros páponya, ugyanennek „bitang nevei” pedig a muhartz, álkekengi, hólyag tseresznye, ’sidó tseresznye, kőrontófű, Vénuskőldöke és papmonya (azaz 7 társnév).
Kerekes Tamás

Szólj hozzá!

Istennek is van pártja

2010.05.23. 12:26 bookta

 

Istennek is van Pártja
a Hezbollah
 
 
Portugáliában a Da Vinci kód szerzőjét, Dan Brownt és Paulo Coelhót lepipálva lett 2006-ban egy csapásra a sikerkönyvek listavezetője, «Az isteni formula». José Rodrigues dos Santos kalandregénye, amely az Einstein utolsó üzenete alcímet viseli, nemrég a Kossuth Könyvkiadó jóvoltából magyarul is megjelent.
 
Kossuth Kiadó
 
J. R. dos Santos: Az isteni formula
 
„Úgy éljük az életet, mintha örökké tartana, mintha a halál valami olyasmi lenne, ami csak másokkal történik meg. Számunkra a halál csak egy elvont fogalom. Az emberek egész életükben olyanok, mint az alvajárók, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, pénzt akarnak és hírnevet, irigyelnek másokat, és olyan dolgokért ügyeskednek, amikért nem érdemes. Értelmetlen életet élnek, és megfeledkeznek a lényegről. Csakhogy a halál nem elvont fogalom. Az az igazság, hogy ott áll a következő sarkon. Aztán egy napon, amikor az ember szokása szerint éppen alvajáróként sétálgat az utcán, egyszer csak jön egy orvos, és azt mondja: meg fogsz halni. És ekkor az álom hirtelen elviselhetetlenné válik, s akkor fölébredünk.”
 
Az Egyiptomi Múzeum lépcsőjén, Kairó kellős közepén, Tomás Noronhát megszólítja egy vadidegen nő. A neve Ariana Pakravan, iráni, és nála van egy régi, kiadatlan kézirat másolata. Ezen egy furcsa cím és egy rejtélyes vers áll. A váratlan találkozás hihetetlen kalandokba sodorja Tomást, amelyek során belekeveredik az iráni nukleáris válságba és Albert Einstein legfontosabb, ám befejezetlen tudományos felfedezésébe, amely minden idők legnagyobb rejtélyéhez vezet. Egy szerelmi történet, egy árulás, egy könyörtelen hajsza, egy spirituális keresés: mindez elvezet minket a misztikus felismerésig. A regény a legfrissebb és leghaladóbb szellemű fizikai, kozmológiai és matematikai felfedezéseken alapszik. Az isteni formula megdöbbentő utazásra invitálja az olvasót; az úti cél az idők kezdete, az univerzum lényege, az élet értelme.
 
Riportrészlet az íróval
 
 
Honnan jött Az isteni formula alapötlete?
– Az inspirációm a tudo­mány volt. Amikor készítettem a doktori disszertá­ciómat, bizonyos matematikai és fizikai törvényszerűségeket és felfedezé­seket kellett tanulmányoznom, és meglepődtem, a tudomány milyen közel került ahhoz, hogy felfedje Isten létezésének misztériumát. Az én szerepem az volt, hogy ezt az információt kiemeljem a zárt tudományos körök világából, és szórakoztató formában a nagyközönség elé tártam.

A regény központi kérdése Isten létezésének dilemmája. Mit gondol, mennyire releváns ez a kérdés napjainkban?
– Ki ne szeretné ezt tudni? Ez minden idők egyik legnagyobb misztériuma, és eddig még sohasem sikerült a kérdésre választ találnunk, mert nem a helyes irányból közelítettük meg a dolgot. Mindenki a Biblia Istenét próbálta megtalálni. A tudomány őt nem találta meg. De ha Istent másképpen határoz­zuk meg, akkor van néhány válaszunk. Isten nem egy szakállas öregember. Ez csak a mi képzeletünk terméke. Ha Istent tudományos módon szeretnénk meghatározni, akkor a világegyetemben két árulkodó bizonyítékot kell keresnünk: az intelligenciát és a szándékosságot. A tudósok mind egyetértenek abban, hogy a világegyetem intelligens teremtés eredménye. Ami a vita lényege: véletlen vagy szándékos ez az intelligencia? Ez a kulcskérdés. A lényeg, hogy a tudomány fedezett fel olyan bizonyítékokat, melyek azt igazol­ják, hogy a világ­egyetem nem véletlenül jött létre.

Az isteni formula nagyon erősen épül a fizika és a matematika olyan tudományos eredményeire, mint például a kvantumfizika vagy a relativitáselmélet. Hogyan szerzi meg és kezeli ezt a rengeteg tudományos ismeretet?
– Úgy kezelem, hogy bárki gimnáziumi végzettséggel képes legyen megérteni. A regényben képeket használok arra, hogy az információt érdekfeszítő módon tolmácsoljam.

Valóban úgy gondolja, hogy az ősi spirituális gondolatok és a legfrissebb tudományos eredmények alátámaszthatják egymást, és azonos irányba vezethetnek bennünket?
– El kell olvasnunk néhány ősi szöveget, és össze kell őket vetnünk a legfrissebb tudományos felfedezésekkel. Én csak észrevettem, hogy ezek a titokzatos összecsengések valóban léteznek.

Az isteni formulában személyes nézetét fejti ki a világról, az univerzumról és a teremtésről?
– Amikor nekikezdtem a kutatásnak, agnosztikus állásponton voltam – nem tudtam, hogy Isten létezik-e. Miután elkészültem a könyvvel, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Isten létezik. De ez nem a Biblia Istene. Ez valami egészen misztikus és elgondolkodtató. Amikor azt állítom, hogy ez a könyv Isten létezésének tudományos bizonyítása, akkor ez nem marketingeszköz. Azt nyújtom, amit ígérek. A könyvet úgy kell olvasni, mint egy rejt-vényt. Az olvasó minden fejezetben összegyűjt egy kis darab puzzle-t egészen a regény végéig, amikor is összeáll a teljes kép. Tudni fogja, mi a válasz.

A szerző
José Rodrigues dos Santos napjaink legfelkapottabb portugál írója.

- Mozambikban született 1964-ben. Élt Makaón, dolgozott a CNN-nek.
www.metropol.hu

- Haditudósítóként járt Angolában, Irakban, Kelet-Timoron, Boszniában és legutóbb Grúziában
ajánlott könyvklip:
Kerekes Tamás

Szólj hozzá!

Az én századom

2010.05.22. 08:24 bookta

 

Híres és hírhedt személyiségek
Ventus Libro Kiadó
 
Az én XX. századom
A könyv érdekes és nélkülözhetetlen információkat tartalmaz azokról a hírességekről, akik a XX. században meghatározták a politikai élet, a társadalmi folyamatok kialakulását, fontos felfedezéseket tettek, új irányzatokat teremtetek valamely művészeti ágban, vagy jelentős eredményeket értek el a sportban. A témákra osztott, sok színes fotót tartalmazó kötet megismertet mindazokkal, akik olyanná alakították a világot, amilyennek ma, a XXI. században látjuk.
Mi fontos és mi nem?
Néhány éve kíváncsi voltam, hogy az első világháború kirobbanásának évében, nyáron lehetett-e valamit érezni már a hónapokkal később kialakuló nemzetközi konfliktus feszültségeiből. Egy női magazin 1914. júliusi számának címlapján azonban ezt a főcímet találtam:
„Az epsomi derbyn a megvadult szüfrazsettek a király hintója elé vetették magukat .”
Semmi sem lehet teljes. Így a kötetben ugyan szerepel Sonny Liston, ám hiányzik belőle Teller Ede.
Ne méltatlankodjunk, minden összeállítás szubjektív, alapjában véve egy nagyon olvasmányos kötetet kapunk, noha fájdalmas a hiánya Aranyalmának a hiánya , aki a XX. század végén felfedezte a vaginaízű fagyit.
Ugyanakkor méltán került be a reprezentatív kötetbe Joseph Beuys, aki a második világháborúban a Luftwaffe légierő pilótájaként lezuhant a Krím-félszigeten. Több napig feküdt a hóba temetett gépben, majd tatárok találtak rá. Hogy megmentsék életét, testét zsírral kenték be, majd filcbe csavarták. A mágikus élmény nagy hatással volt későbbi művészetére is, a két anyag újra és újra felbukkan műveiben. Zsírsorok, Zsírszék és méhviasszal kapcsolatos munkái a keletkezésről, születésről, illetve a feloldódás, a pusztulás misztériumairól szólnak. Nem szerepel benne ugyanakkor az a híres jógi, a kísérlet gyanánt a föld alá temetkezett. Két hét múlva ásták ki, élt, a kísérlet tehát sikerült, bal karját azonban lerágták a vöröshangyák. Köszönetem fejezem ki a kiadónak és a szerkesztőknek, hogy a nagy találmányok sorából nem hiányzik a Chanel No. 5 parfüm sem. Megtudható, hogy kinek a nevéhez fűződik az ujj-festészet, de Roald Dahl életrajzából kihagyták azt a nem elhanyagolható momentumot, hogy a neves szerző egy fiatalkori balesetében elvesztette az orrát. Nohát, semmi sem lehet tökéletes. Még jó, hogy Salvador Dali nem sokkal ezután kitalálja a paranoia-kritikai módszert., miután Marcel Duchamp kiállít egy piszoárt, amit Kút felzettel lát el. Jó tudni, hogy Freud unokája szintén híres ember volt, kedvenc témája aa„meztelen portré” volt.(Vér nem válik vízzé‑ Kerekes Tamás)
Gilbert and George: angol performer művészpáros, akik radikálisan kiterjesztették a szobor fogalmát. Első közös kiállításukon olyan hétköznapi dolgokat stilizáltak rituális tevékenységekké, mint a pusztulás, homoszexualitás és alkohol. A legnagyobb hatást kétségkívül Damien Hirst váltotta ki bennem, aki a velencei biennálán állított ki egy félbevágott tehenet.
 
Nem fognak unatkozni
 
Tisztelettel
Kerekes Tamás

Szólj hozzá!

bevezetés a világirodalomba

2010.05.18. 06:43 bookta

 

Mesélő világirodalomtörténet
 
részlet:”
„Liz Heron ekkori emléke: tudakolta, hogy mit jelent a baszik szó, amit oly szorgalmasan véstek az iskola falaira? Kissé talányos válaszuk így hangzott: így kívánnak jó éjszakát a macifiúk a barátnőiknek"...
2000  cikk a világirodalomról, fanyar és frivol,
benne a magyar irodalom, Kányádi Sándor gyermekverseitől Borges metafizikus detektívregényeiig
 20 000 oldal digitalizálva, név és tárgymutatóval,
és keresővel
az óvodától az egyetemig
Kerekes Tamás Bevezetés a világirodalomba c. digitális kötete a Könyvhét első napján kerül forgalomba.
jelenetválasztó, extrák, bónusz
a 20 000 oldal után azt is elhiszed, hogy néger volt az Anyád-
 Csak dupla dvd bírja el ezt a gigantikus szöveghalmazt, amely túlmenne bármely magyar  nyomda papírkapacitásán
Szerb Antal 1000 oldalas világirodalomtörténete után ugyan megjelent egy korszerű világirodalomtörténet. Pál József szerkesztette és az Akadémiai Kiadó adta ki. Kerekes Tamás 20 000 oldalt áldozott rá, hogy képet alkothassunk a világirodalomról, de a digitális kötetben filozófiai, közgazdasági, zenei, építészeti,nyelvészeti,történelmi,politikai, ezoterikus kötetek ismertetői is helyet kaptak.
A legfrissebb világirodalomtörténeti összefoglalók általában lezárják a munkájukat a mágikus realizmussal és a posztmodernnel. Kerekes Tamás amellett, hogy a rég írókat is tárgyalja (Balzac, Dickens, Platón ) stb. ezen túlmenve elsősorban az elmúlt hat év könyvterméséből,  magyarul megjelent munkáiból válogatott
megrendelhető:
Pilátus is Kerekes Tamást olvasna
thomaskerekes@msn.com
tel:06 30 631 50 62
 
„Már eddig is túl sok ember halt bele abba, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t”
 
 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása